A kora tavasszal virító leánykökörcsin megkapó szépségű növény, melyet sokan ismernek, szeretnek. A kékesibolya különböző árnyalataiban játszó feltűnően nagy virágok a még szalmasárga, látszólag élettelen gyepekben mindenkinek felejthetetlen látványt nyújtanak.
Évelő faj; gyökere mélyre hatoló, vastag, karószerű. Virágzás kezdete után fejlődő tőálló levelei eleinte szőrösek, majd lekopaszodnak. A levéllemez páratlanul szárnyas; a cimpák szálas-lándzsásak, hegyesedők, 2–12 mm szélesek. Az elállóan és vastagon gyapjas-szőrös tőkocsányon fejlődő, kívül ugyancsak lágyan szőrös virágok magánosan fejlődnek, felállók. A sűrűszőrzet megvédi a növényt a kisebb éjszakai fagyoktól is. A lepel széles-harang alakú, olykor szinte teljesen szétnyíló, 5–8 cm átmérőjű és 2–5cm hosszú cimpákból áll. A cimpák sötétebb árnyalattal erezettek. A rendszerint 6 cimpájú virágok a nyílás legelején földön ülőnek tűnnek, majd a tőkocsány nyúlásával egyre magasabbra emelkednek. Alattuk a tövükön hüvelyesen összenőtt, szálas cimpákkal ujjasan szeldelt gallérozó levelek vannak, melyek szintén hosszú gyapjas szőrökkel fedettek. A virág belsejében éles kontrasztot alkot a lepel feléig érő aranysárga porzók sokasága, melyek közepén számos lilás bibeszálat találunk. Az idős tövek akár tucatnyi virágot is fejleszthetnek, ami e növénynek még nagyobb pompát kölcsönöz. Az egyes tövek virágzásaáltalában 2–3 hétig tart. Hűvösebb tavaszokon olykor még május elejénis láthatunk egy-egy nyíló virágot. Terméséréskor a lepel megbarnul, lehullik és ekkorra a tőkocsány elérheti a fél méteres magasságot. A csomóban álló aszmagtermések rendszerint májusban érnek be. A terméseken maradó bibeszál idővel több cm-esre nyúlik, és rajta amagok tovaterjedését segítő selymes repítőszőrök fejlődnek. Így kökörcsinjeink nem csak nyílásban, de terméssel is dekoratív megjelenésűek. Olykor előfordul, hogy az őszi csapadék hatására szeptember–októberben néhány tő ismét virágot bont.
Ez a bársonyosan szőrös vadvirág ma még hazánk jelentős részén elterjedt. Egyes előfordulási helyei kirándulók és fotósok tavaszi zarándokhelyévé váltak. Sokan óvják, ugyanakkor sajnos állományai – különösen települések közvetlen közelségében – fogyatkozóban vannak vagy akár már el is tűntek. A veszélyeztető tényezők között említhető a lelőhelyek beépítése, az egykor legeltetett termőhelyek becserjésedése, az illegális motocrossozás és quadozás, a gyepek télvégi felégetése, valamint virágainak leszedése és töveinek kiásása is.
Kökörcsin szavunk ótörök eredetű, az elfogadott magyarázat szerint a „kök”, azaz kék szóból ered. A nemzetség tudományos neve – Pulsatilla – a harang alakú virágokra utal (pulsare = rázni, harangozni); a leánykökörcsin pedig tudományos fajnevét – grandis – feltűnően nagy virágai után kapta. Számos népi elnevezése – lókökörcsin, kikirics, kükörics, tikdöglesztő, alamuszvirág, kokasharang, varjúkikerics – arra utal, hogy a magyar nép egyik régtől fogva jól ismert vadvirága. A növény minden része mérgező,de a népi gyógyászat egykor felhasználta: a virágából és leveléből készültteát asztmás görcsök és fejfájás csillapítására, valamint vesebetegségek,köszvény, csúz gyógyítására is alkalmazták. Egy 16. századi kódex tanúsága szerint juhok himlőjét gyógyították vele és festéket készítettek belőle.
Hazánkban a leánykökörcsin mellett további 4 kökörcsinfaj – a tátogó, a magyar, a fekete és a Zimmermann-kökörcsin – fordul elő. Mindegyik védett növény. A leánykökörcsin természetvédelmi értéke 10.000 Ft.
A digitális fotózás óriási szabadsága egyre több kiránduló figyelmét irányítja a természetfotózására. Fotózással is foglalkozó, ugyanakkor a természeti értékeket féltő szakemberként, természetjáróként mi is nem egyszer tapasztaltuk, hogy egyes fotós társaink bizony – ne szépítsük – szinte a vaddisznó túrásához hasonló körülményeket hagynak maguk után egy-egy jól sikerült (legalábbis szerintük) „természetfotó” elkészítése okán. A leánykökörcsin fotózása sajnos éppen az egyik példa lehet arra, hogyan nem szabad a természetben fotózni, milyen viselkedés nem megengedhető.Az átrendezett, „kigyomlált”, mohapárnákkal körbe rakott, meghamisított környezetű fotó (láthatunk ilyet), ahol a közvetlen közelben lévő szintén védett, de nem annyira „fotogén” másik hajtás vagy másféle vadvirág a lábunk, térdünk alatt morzsolódik szét, nem hogy nem lehet cél, de jogszabályba is ütköző. Természetesen túlzás, hogy a természetben úgy kell mozogni, mint a„porcelánboltban”, de egy természetfotóstól, pontosabban természetben fotózótól igenis elvárható hogy körültekintően, és kellő tisztelettel közelítsen a – nem egyszer védett – témájához! Kérünk tehát minden természetjárót, fotóst és nem fotóst egyaránt, hogy természeti kincseink megóvását tekintse irányadónak és jó példával járjon elől!
Fotó: Farkas Sándor