Az Év vadvirága 2016-ban: a mocsári kockásliliom (Fritillaria meleagris).

A mocsári kockásliliom az 1283 szavazatból 516-ot szerzett (40,22%), második lett a nagyezerjófű 290 szavazattal (és 22,60 %-kal), harmadik a turbánliliom 261 szavazattal (20,34 %), és tisztesen helytállt a medvehagyma 216 szavazattal (16,84 %).

A mintegy 130, Fritillaria nemzetségbe tartozó fajt magyarul kockásliliomnak vagy púposliliomnak hívják. Mivel a mocsári kockásliliom a nemzetség egyetlen hazai vadon élő faja, ezért egyszerűen kockásliliomnak is nevezzük. Az ország egyes részein kotuliliomnak, kockás kotuliliomnak, ostáblás liliomnak, kockás hatkotunak, kockaliliomnak, kosnyócskának, korona liliomnak, szerecsenmáknak, szemvirágnak és vadtulipánnak is hívják, illetve hívták egykor. 

A mocsári kockásliliom síksági faj, Angliától Oroszország középső részéig, a Déli-Alpokig és Szerbiáig őshonos, Észak-Európában ültetik és elvadul. Hazánkban az ország északkeleti részén, a Beregtől Aggtelekig, a Bükkig és a Mátráig, valamint az ország délnyugati részén, a Kemenesháttól a Mohácsi-szigetig fordul elő. A korábban sokfelé előforduló faj a lecsapolások, gyepfeltörések és melioráció következtében  mára Európa szerte ritkává és veszélyeztetetté vált. Hazánkban is elsősorban élőhelyeinek tönkretétele, megsemmisülése fenyegeti, így elsősorban halastavak létesítése és gyepfeltörések, melyeket a növény nem él túl.

Jellegzetes, könnyen felismerhető faj. 15–30 cm magasra megnövő geofiton. Szórtan álló 3–8 levele szálas, 4–12 mm széles. Magános virága bókoló, széles harang alakú, rózsaszínes vörösbarna színű, sakktáblaszerűen foltos. A leggyakoribb sötét színváltozatok mellett világos rózsaszín és fehér virágú egyedek is előfordulhatnak populációiban. Nedves réteken, ligeterdőkben, üde cserjésekben fordul elő, gyakran már március végétől virágzik. Élőhelyei a tél folyamán gyakran vízzel borítottak, ami lehetőséget biztosít magvainak a vízzel való terjedésre, és az emiatti alacsonyabb talajhőmérséklet megakadályozza a réti füvek gyors kihajtását, megteremtve a lehetőségét az alacsony termetű kockásliliom zavartalan virágzásának. Jellegzetes, felálló, bunkószerű toktermései május–júniusban érnek, melyekről szintén könnyen felismerhető. Nyár közepére levelei leszáradnak, szára elszárad és csak száraz toktermései árulkodnak még egy darabig a jelenlétéről.

Magjai február–márciusban csíráznak, a kifejlődő növénykék 4–5 évig nem fejlesztenek virágot, majd az 5. évtől rendszeresen virágoznak és vizsgálatok szerint egy-egy növény ezután mintegy 25 éven keresztül virágzik még.A nemzetség minden faja feltűnő virágú, ezért gyakran kertekbe is ültetik őket, mint a császárkorona (Fritillaria imperialis) néven ismert, Törökország keleti részétől Indiáig elterjedt fajt. Kertészetekben az egyetlen őshonos fajunk is beszerezhető, ezzel azonban érdemes óvatosan bánni! Mivel hazánkban védett, egy tő értéke 50.000 Ft, így tartása is engedélyhez kötött. Ha óvni szeretnénk a növényt, gondoljunk arra, hogy a megvásárolni kívánt növény a természetből is származhat, épp a vadon élő populációk elpusztításának árán.

Nagyezerjófű (Dictamnus albus)

Nevei utalnak (nagyezerjófű, erősfű, kőrislevelű ezerjófű) gyógyhatására, így használták láz, reuma, hasmenés, epilepszia, görcsök és köszvény ellen, sebkezelésre és a homeopátiában is. Mint minden gyógynövény, egyben mérgező is: máj- és veseelváltozásokat, véralvadási zavarokat, valamint depressziót okozhat. A boszorkányfű elnevezése vagy a sokat sejtető angol burning bush (= lángoló bokor) és gas plant (= gáznövény) név másra utal. Az egész növényen nagy számban találhatók illóolajat termelő mirigyek. Éppen ezért, ha megdörzsöljük, erős citromillatot áraszt; ám nem tanácsos dörzsölgetni, mert érzékeny bőrűeknél fény hatására erős bőrgyulladást okoz. Az illóolajak nagy melegben és szélcsendben felhalmozódnak a növény körül, és akár meg is gyújthatók. A Biblia égő csipkebokra több forrás szerint is valójában a nagyezerjófű.

Dél- és Közép-Európától Kínáig elterjedt, száraz erdőkben, cserjésekben, erdőszéleken fordul elő. Hazánk hegy- és dombvidékein sokfelé megtalálható, az Alföldön viszont ritka. Jól meg tudja védeni magát, hiszen aki egyszer csokorba szedte és „megégette” vele a kezét, legközelebb biztosan óvatosabban közelít felé. Élőhelyeinek pusztítása ellen viszont nem sokat tud tenni; a természetes erdők és erdőszélek visszaszorulása, beépítése jelentősen veszélyezteti.

Turbánliliom (Liliom martagon)

Latin neve (Liliom martagon) Linnétől származik 1753-ból. Linné eredeti leírásában ez áll: „Habitat in Hungaria, Helvetia, Sibiria, Liptiae”, azaz Magyarország területéről is jelzi a növényt, melynek számos korabeli és későbbi ábrázolásával találkozhatunk. A turbánliliom Franciaországtól Kamcsatkáig őshonos; többnyire erdőkben, cserjésekben fordul elő. Hazánkban az Északi- és a Dunántúli-középhegység, valamint a dombvidékek erdeiben szórványosan jelenik meg; az Alföldre csak a Mezőföldön és a Nyírségben ereszkedik le Két alfaját is megkülönböztetjük: a gyakoribb alfaj (subsp. martagon) levelei mind örvösen állók, míg a Kitaibel Pál által felismert ritkább alak (subsp. alpinum) középső levelei szórtak. Ez utóbbi nálunk csak a Tornai-hegységből és a Vértesből ismert.Megjelenése változatos. Legfőbb sajátsága az eleinte kiterülő, majd turbánszerűen visszahajló lepel, melyről magyar nevét kapta; és az abból hosszan kinyúló porzók. A hegyvidékeken élő populációk számunkra egészen szokatlan megjelenésűek lehetnek: itt a növények gyakran 1,5 méteresnél magasabbra nőnek és nemcsak erdőkben, hanem havasi gyepekben is előfordulnak, leveleik pedig mind örvösen állnak.

A turbánliliom több változatát ültetik dísznövényként, így szökött ki a kertekből Angliában. Népi ismerete és felhasználása ennél jóval sokrétűbb. Feljegyzések szerint az 1770-es évek táján gumóját – gondosan elkészítve – fogyasztották a Volga mentén. Észak-Albániában ma is használják májbetegségek gyógyítására, Szerbiában pedig sebek kezelésére.

Hazánkban védett, értéke 10.000 Ft. A teljes talaj-előkészítéssel járó erdőgazdálkodás, az erdőállományok véghasználata és a túltartott vadállomány rágása és taposása egyaránt veszélyezteti.

Medvehagyma (Allium ursinum)

A nagy tömegben előforduló növény tavasszal fokhagymaszaggal tölti be az erdőket.  Ekkor állítólag a medve is szívesen fogyasztja, így a medvehagyma név eredete kézenfekvő. Olyannyira, hogy az ógörög eredetű Arctoscordon elnevezése is medvehagymát jelent (Arctos=medve, scorodon=fokhagyma), és szinte minden nyelven ennek megfelelően nevezik a növényt, így németül Bärlauch vagy Bärknoblauch (medvehagyma, illetve medvefokhagyma), lengyelül cybulka medveza, csehül česnek medvědí, románul creapa ursului. Legelterjedtebb angol elnevezése a ramsons, melyből a Ramsdale helynév és vezetéknév is származik, de illetik wild garlic (=vad fokhagyma), broad-leaved garlic (=széleslevelű fokhagyma), wood garlic (=erdei fokhagyma) és bear's garlic (medvefokhagyma) névvel is.

A medvehagyma hazánkban nem általánosan elterjedt, jelentősebb előfordulásai csak a Nyugat-Dunántúlon és néhány hegységünkben (a Mecsekben, a Bakonyban és a Gerecsében) vannak. A medvehagymás erdők jelentős része védett területre esik, melyről azonban a gyűjtők nem mindig tudnak, és akaratlanul is tilosba tévednek. A védett területeken számos más ritka és kímélendő állat és növényfaj fordul elő, melyek fészkelését, szaporodását zavarja a tömeges látogatás, a taposás. A medvehagyma-gyűjtési kedv terjedésével komoly problémát jelent az is, hogy olykor kisebb tapasztalattal és nem kellő odafigyeléssel szedik. Előfordul, különösen a szezon vége felé, amikor a súlyosan mérgező és a medvehagymáéhoz némiképp hasonlító gyöngyvirág levelei is előbújnak, hogy a két növényt összetévesztik. A gyöngyvirág levelének elfogyasztása  nem egyszer okozott már halált.

Fotók: Toldi Miklós, Kulcsár László és Farkas Sándor

Forrás és további részletek a nyertes fajról és a többi jelöltről (nagyezerjófű, medvehagyma, turbánliliom): MNM KK - Magyar Természettudományi Múzeum Blog.